Ettől azonban, ha lehet, még nagyobb izgatottsággal vártam, mit hoz a jövő, milyen sorsot szánnak maroknyi elszánt búvár csapatunknak az égiek. Napi kapcsolatban voltam a helyiekkel, és folyamatosan az internetes előrejelzéseket bújtam, 5-6 internetes oldal adataiból próbáltam kihozni azt, amit a lelkem mélyén szerettem volna: süssön hét ágra a nap, és ne fújjon hideg szél. Az indulást megelőző héten zavarba ejtő változatossággal jósoltak a különböző előrejelzések. De a többség még mindig februárhoz képest szép időt ígért. Azért biztos, ami biztos küldtem még egy kis woodoo-varázslatot az időjárásra, de azért a helyiektől kapott megerősítés sokat nyomott a latba. Eltántoríthatatlan voltam, és bíztam benne, hogy a többiek is olyan optimisták, mint én.
Pénteken késő délután indultunk, szinte végig autópályán tudtunk haladni, így este 10 körül már az apartman tulajdonosával randevúztunk Labin főterén. Néhány kilométer után, megérkeztünk, a lassan törzshelyünkké váló szállásra. Házigazdánk most sem feledkezett meg a vendégváró – lélekmelegítő mézes pálinkáról, amit ő egyszerűen csak grappának hívott.
Kényelmesen elfoglaltuk a helyünket. Majd egy kicsit nézelődtünk a ház körül. A sötétben minden olyan kihaltnak tűnt, sehol egy ember. Béke és nyugalom honolt. Végre újra magunkba szívhattuk a tenger illatát. Az első éjszaka hamar kidőlt a társaság, mert ugyan viszonylag gyorsan megérkeztünk, azért az 5 órás út mégis csak éreztette hatását.
Reggel a telefonom ébresztett, mert magamtól még jó darabig nem keltem volna fel. De Sveta Marinában kihagyni a reggeli futást nem szabad. 8 óra volt, a nap már fenn ragyogott az égen. Az apartman teraszáról „körbeszaglásztam” időjárás ügyben: szikrázó napsütés, épp csak egy kis szellő fújdogált, a tenger teljesen nyugodt volt.  A táj még aludt, semmi mozgás, álmos szombat reggelnek tűnt. A teraszon állva ez az idilli látvány mosolyt csalt az arcomra, amit három napig azután le sem lehetett vakarni róla. Jól esett a napfényben fürdeni a hosszú, napmentes tél után.
Elindultam futni a szokásos útvonalamon. Induláskor megállapítottam, hogy a napsütés ellenére még nincs nyár: a pocsolyák felszínét vékony jéghártya fedte. Az háztól lefutottam a domboldalon, az öbölbe, majd újra fel a hegyre. Az öbölben találkoztam az első élőlénnyel a környéken, egy nagy morzsa színű kutya épp reggeli őrjáratát tartotta, csodálkozva rám nézett, majd leheveredett az egyik fal tövébe. Felértem a dombra, majd be az erdőbe. Ez a kedvenc szakaszom.  Az aljnövényzetből, ahogy elhaladok mellette, mozgás halk neszeit hallani. A nap meg egyre csak ragyogott, a hideg levegő ellenére egyáltalán nem fáztam.  Elértem a fordulóponthoz, visszafutottam egészen az aszfaltozott útig, ahol egy hirtelen ötlettől vezérelve az ellenkező irányba, a hegytető felé folytattam a futást. Tele voltam energiával, és a látvány… leírhatatlan. Februárban, ragyogó napsütésben futni, a lábam előtt a tenger, a távolban Rijeka felett pedig hófödte hegycsúcsok. Ettől az élménytől a hegymenet ellenére a reggel arcomra ragasztott mosoly még szélesebbre húzódott.
Mire visszaértem az apartmanba a környék teljes metamorfózison ment át. Megjelentek a szorgos helyiek, építkeztek, kertészkedtek, olyan szorgosak voltak, amilyennek a nyári hőségben ritkán látni őket. Közben a csapatunk is felébredt, kényelmesen megreggeliztünk, összeszedtük a felszereléseinket, és elballagtunk a bázisra. Emberünk szemében látszott, nem hiszi, hogy normálisak vagyunk.
Palackjaink feltöltése után megszálltuk a partot, és hamarosan el is indultunk első merülésünkre. Úgy gondoltuk, hogy bemelegítésként a jobb falat merüljük, meglátogatjuk Szűz Máriát és a katonát. A víz hőmérséklete kellemes, 10 – 13 fokos volt, legalább is a hazai vizekhez képest. A látványban nem csalódtunk, a rengeteg hal rajokban úszkált. Bogarászás közben a lila fonalcsigák minden méretével találkoztunk a néhány milliméterestől az öt centisig. A már régi ismerősnek számító „Maris” még mindig kitartóan őrizte az angyalkát, amit még nyáron ajándékoztunk neki, és a katonának sem adták vissza a nyár óta kölcsönkért puskáját. Sebaj, nyáron hozunk neki egy igazit műanyagból.
Eredetileg úgy terveztük, hogy naponta csak egyet merülünk a télre való tekintettel… ám az első merülés után mindannyiunkban feltámadt a lelkesedés: „ma még egyet merülnünk kell! Csak olyan lájtosat.” Így a hétvége második merülését a csikóhal-lelőhely felé ejtettük meg, ez nem más, mint a jobb fal teteje és a part közötti sekély, 6-10 méter mély, sziklákkal és növényekkel borított pad. Persze csikóhalat nem találtunk, ellenben újra rengeteg lila fonalcsigával, hallal és tengericsillaggal találkoztunk. De a nap fénypontja a kb. 6 méteren található szikla üregében lakó 2 méternél is nagyobb angolna volt. Már éppen a merülés vége felé, vacogva indultunk volna kifelé, amikor Gábor az angolna-lak irányából megindult, mint egy atom tengeralattjáró. Kézzel- lábbal mutogatta, hogy talált valamit. Hogy mit, azt ugyan nem értettem, de a kíváncsiságom erősebb volt, mint amennyire fáztam. Megérte visszamenni.
Az este családias hangulatban telt: főzőcskéztünk, kártyáztunk, rengeteget viháncoltunk. Előkerültek a búvár videók is, na meg a grappa, ami csak fokozta a jókedvet.
A szombat reggel szintén az elmaradhatatlan futással indult. Majd újra „partra szálltunk”, de ma a bal falat vettük célba. Így nem a parti kápolna előtt található öblöcskéből, hanem a kis félsziget keleti oldaláról történt a vízbe menet. Ha lehet, ez a merülés még szebb volt, mint az előző napi, minden várakozásomat felülmúlta. Hihetetlen gazdag élővilággal találkoztunk. A víz alatt nagyobb volt a nyüzsgés, mint nyáron. Épp, hogy a fejemet a vízbe dugtam, mit látok, egy moszatcsomó kétségbeesetten menekül: „ni-ni, egy aprócska tengeri pók”. Ettől a reménytelen menekülési kísérlettől már az első percben beázott a maszkom, annyira nevettem. Aztán megnézhettük a csillagok háborúja legújabb, víz alatti feldolgozását. A merülés elmaradhatatlan szereplői, a csigák most is tömegével vetődtek az utunkba. Ennek a merülésnek a legkiemelkedőbb élményét a  rengeteg, általam ismeretlen rák faj okozta, na meg a cápatojás, és a földközi –tengeri menyétke (ami persze hal).
A merülés után gyors ebéd, majd szárazföldi program következett. Kirándulni mentünk Pulába. Menetközben útba ejtettük a helyi pékséget, mert Horvátország csokis fánk nélkül nem is az igazi. Pulában most jártam először télen. Ahogy megérkeztünk a városba, a régi séták emlékei peregtek le a szemem előtt. Az amfiteátrum még mindig lenyűgöző. A város mediterrán házai, szűk, macskaköves utcái, a mindig zöld parkok, és a rengeteg templom, némelyik különálló campanile-vel, rabul ejti az embert. A program „kötelező” része volt a kikötői séta.
Útközben, vissza Sveta Marinára már az éjszakai merülést tervezgettük. Ám az éj közeledtével a lelkesedés alább hagyott, és elég erősen kellett agitálnunk egymást, hogy jó az nekünk, ha bemegyünk a vízbe ilyenkor. A bázison délután csak mosolyogtak az éjszakai merülés ötletén, de amikor valósággá vált, újra megerősítést nyert a helyiekben, őrültek vagyunk. Amikor a parton készülődtem a merülésre, még én is úgy gondoltam, ez nem normális: sötét van, nem melegít a nap, a szél is feltámadt… De kár lett volna kihagyni.  Ha lehet, még nagyobb nyüzsgés volt a vízben, mint napközben. Galatea rákok, remeterákok, tengeri csillagok, medverákok, szunyókálok halak mindenfelé, amerre a szem ellátott. A merülés után villám gyorsan átvedlettünk, összepakoltuk a holminkat, és siettünk vissza a jó meleg szállásra, ahol már vacsival várt minket a csapat kevésbé fanatikus része.
 Felvirradt az utolsó reggel. Aznap nem volt futás, mert úgy terveztük, hogy korábban merülünk, és délután kettő körül indulunk haza. Az utolsó merülés előtt, akinek még kellett, megtöltette a palackját. A palackra várva heverésztünk a napon, beszélgettünk, és legszívesebben még maradtunk volna jó pár napot.  Az utolsó merülésben sem csalódtunk.  Kissé erősödött a szél, és a hullámzási is nagyobb volt, mint a megelőző napokban. De mindebből a víz alatt csak annyit lehetett érezni, hogy a hullámzás hatására a látótávolság csökkent. Azért annyira mégsem, hogy ne vegyük észre az újabb cápatojást és a kb. fél méteres sziklahalat. Számtalan színes zsákállatot, férgeket, csigákat láttunk, nem beszélve a szokásos csillagok háborújáról és a halrajokról, melyek végigkísértek minket.
Ezután már csak a búcsú maradt. Elköszöntünk házigazdánktól, aki útravalónak nagy csokor fűszernövénnyel ajándékozott meg minket. Útnak indultunk, egészen Labin főteréig jutottunk, ahol, „meg kellett állnunk”, még egy kicsit élvezni a napfényt, meg persze feltankolni magunkat kávéval, cappuccinoval. A kávézó teraszán pólóban ücsörögve töltögettük a merülési naplóinkat. Igazi tavaszi érzés volt.  Nincs is jobb annál, mint megszökni a hosszú hideg télből, és egy csipetnyi tavaszt csempészni a szürke hétköznapok közé.
 
 

by Jusztina

Kapcsolat: info@extasea.hu

www.extasea.hu